A material science tudományág az ötvenes években alakult ki Amerikában. Létrejöttét a hadiipar és az űrtechnika által támasztott követelmények inspirálták. Az első material science laboratóriumokat 1957-ben hozták létre, jórészt Neumann János előrelátó bölcsessége folytán. A hetvenes években Európában is elterjedt a diszciplína, létrejöttek az anyagtudományi intézetek és tanszékek. Magyarországon ez a folyamat jelentős késéssel indult, és csak a kilencvenes években jöttek létre az anyagtudományi intézetek és 1993-ban megindult az anyagmérnöki képzés is.

Az új fogalom körül rendre fellángolnak a viták, s ezek máig sem csitultak. A hagyományos anyaggyártó szakmák (kohómérnöki, vegyészmérnöki, faipari, építőanyag-ipari) az anyagmérnököket tudóskodással szokták vádolni, míg a fizikusok empirikus alapokon álló mesterembereknek tartják őket. A miskolci anyagmérnök-képzés születését is a mindkét irányból érzékelhető értetlenség kísérte.

Az anyagtudomány helye ebben a sémában világosan meghatározott: míg a vegyészet és metallurgia a természetben összekeveredett atomokból szeparálja ki az alapanyagokat, addig az anyagmérnök az anyagtudomány segítségével ezekből az alapanyagokból készíti el sokfajta atom mesterséges összekeverésével a céloknak legjobban megfelelő összetételű, szerkezetű és tulajdonságú kész anyagokat. Az optimális összetételű és szerkezetű anyag kitalálása egyszerre áll tudományos és empirikus alapokon, miközben a legfontosabb emberi tulajdonság itt a kreativitás. A kész anyagokból tervezett és kivitelezett termékek gyártása, a gyártmányok üzemeltetése és a tönkremenetel egyes stációinak a figyelemmel kísérése nem anyagtudomány.

A mesterséges anyagokat szokás szerkezeti anyag és funkcionális anyag csoportokra tagolni. A szerkezeti anyagnak a mechanikai tulajdonságai a döntőek, míg a funkcionálisnak egy-egy különösen fontos egyéb (nem mechanikai) tulajdonsága. Az anyag atomjai közötti kötés jellegzetességei szerint megkülönböztetjük a fém, kerámia, polimer és kompozit anyagokat. Az anyagtudomány létét épp az a tény alapozza meg, hogy ma már a szerkezet leírásának és a tulajdonságok törvényszerűségeinek a megadása valamennyi anyagnál hasonló módon lehetséges.

1. Törzsanyag, amiben az elméleti alapok, továbbá az anyagtudomány és -technológia alapjai kerülnek oktatásra.
2. Ágazatok, amelyek egy-egy kiválasztható részterületen adnak szakismereteket (anyaginformatika, minőségbiztosítás, hulladékgazdálkodás, környezetvédelem, energetika, marketing, automatizálás).
3. Szakirányok, amelyek egy-egy szakterületen adnak mélyebb szakképzést. Az első négy végzős évfolyam az Anyagismeret és az Anyagminősítés szakirányokban szerezhetett (illetve) szerez diplomát. Az új tantervben a szakosodás még nincs véglegesen eldöntve. A legfontosabb kérdés az, hogy megtartsuk a valamennyi anyaghoz fűződő szakértelem általánosságát anyagtervező, anyagminősítő és anyagtechnológus irányultsággal.

A főiskolai karon is folyik az anyagmérnök-képzés. Nyilvánvaló, hogy a rövidebb képzési idő és a regionális elkötelezettségek (a DUNAFERR közelsége) nem könnyítette meg a hagyományos (acél középpontú) oktatási profil megváltoztatását.

Miskolcon sem volt problémamentes az oktatás megszervezése. A hagyományosan jó alaptárgyi és fémes szaktárgyi tanszékek mellett a polimeres és keramikus szakirányok csak fokozatosan erősödhetnek meg. A nehézségeket meghívott előadók és a környékbeli üzemek jól felszerelt laboratóriumai enyhítik. Jól bevált az az ötlet, hogy a miskolci hallgatók kerámia gyakorlatait Veszprémben, míg a veszprémi hallgatók fémtani gyakorlatait Miskolcon tartjuk.

A hazai fizikusképzés sem maradt közömbös a gyakorlat-orientáltabb igények kielégítése iránt. Mérnök-fizikus képzés indult először az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Miskolci Egyetem együttműködésével, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen is. Ezekben a képzési formákban az anyagtudomány dominál és a célanyagok többnyire funkcionális anyagok.